A vár első tulajdonosa feltehetően Csáktornyai Lackfi István nádor volt, aki a XIV. század második felében jutott a birtokhoz, és e század végén építtette meg a kis alapterületű főúri kővárat. Más feltételezések szerint egy korábbi birtokos, Drugeth Vilmos nádor kezdte meg a vár építését, melyet a Lackfiak csak befejeztek. 1396-ban a Lackfiak szembeszálltak Zsigmond királlyal, ezért birtokaikat elveszítették. A következő századokban birtokolták királyok, királynék, főurak, rablólovag és különféle nemesi családok. Falai elsősorban pihenést nyújtottak királyoknak és főúri méltóságoknak. Sokáig szolgálta a méltóságok kényelmét úgy, hogy a vár leginkább reprezentatív célokat szolgált, szimbólumként büszkélkedhetett vele aktuális birtokosa. A néha felbukkanó elit szórványos látogatásain kívül, legfeljebb várnagyok és a királyi familiárisok lakhattak benne. Azonban – Visegrádhoz és Budához való közelsége miatt – politikai, illetve taktikai tényezőnek sem volt elhanyagolandó.

A várat nagy ostromok nem érték, ami legfőképpen adottságaival magyarázható; kis alapterületű, alacsonyan fekvő reprezentációs várként, erre nem is nagyon volt szükség. A várat Valkó Arisztid tárta fel 1929 és 1940 között, emlékét tábla őrzi a várfalon. Valkó Arisztid kutatásai során talált kis méretű kőgolyókat, melyből arra a következtetésre jutott, hogy a várostromlók nagy öblű mozsarakkal lőttek a tetőre és a falakra. De azt, hogy ez mikor és hogyan történt, nem tudjuk. Hadászati szerepe ugyan nem mondható jelentősnek, de a mohácsi csata utáni időszakban erődítménnyé formálták tulajdonosai.

A régészeti ásatások arra engednek következtetni, hogy a vár vesztét lángok okozták, melynek körülményeit és idejét szintén nem tudjuk. Az egyik feltételezés szerint, mivel 1541-ben, Buda bevételét követően török csapatok járták végig a Buda környéki falvakat, a solymári vár még a törökök megérkezése előtt kiürült, így a várat végül maga a budai várnagy gyújtatta fel, hogy ne kerülhessen épségben a török kezére. Egy másik elmélet szerint a vár pusztulását kisebb csetepaté okozta, amiben a török ostromlók gyújtották fel a palotát és a várat. Az biztos, hogy 1571-ben már oszmán kézen volt az egész környék és a vár. A törökök nem tartották stratégiailag jó helyen lévőnek a solymári várat, ezért a romokat nem újították fel. A vár üszkös gerendái idővel elkorhadtak, sok évtizeden keresztül az enyészeté lettek a csupasz kőfalak.

A török kor után szerb telepesek jelentek meg, akik hozzáláttak az itt talált középkori maradványok feldolgozásához, azonban ezt a munkát végül az 1700-as évek elejétől több hullámban ideérkező bajor, baden-württembergi és frankföldi német telepesek fejezték be. A vár falait építőanyagként, a várhegyet pedig kőbányaként használták új otthonaik megteremtéséhez. Az 1800-as évek elején még állhattak a vár bizonyos falrészei, de 1875-re már biztosan széthordták.

Jablonkay István és mások az 1980-as évektől többször is tettek kísérletet a munkák folytatására és a romok pusztulásának megállítására, ez azonban sokáig nem járt sikerrel. A nagyközség 2000-ben már lehetőséget kapott bizonyos védőfalazatok elkészítésére, de ezek kivitelezése során számos kárt okoztak (pl.a munkagéppel elhordták az északi hegyperem őskori rétegeinek egy részét). Gondos előkészítést után 2005-ben kezdődött egy, a várdomb egész területét rendezni kívánó projekt, melynek eredményeképpen a vár mai formájában látható.