2021 februárjában a szokásos kis csapatunkkal egy körtúrát tettünk Cserépváralja és Cserépfalu környékén, melynek során rengeteg izgalmas látnivalóval találkoztunk. Az egyik legfurább a Kisamerika (néhol Kis-Amerika) elnevezésű, egykoron embereknek lakhatást nyújtó barlanglakások együttese volt Cserépfaluban. Emellett Cserépváralján is találkozhatunk ezekhez hasonló hajlékokkal.

Cserépfalu Egertől 22 km-re keletre, a Hór-patak völgyében fekszik. A település első okleveles említése 1248-ban történt, ekkor Charep névalakban tűnik fel. Ha végigjárjuk a kialakított Ördögtorony tanösvényt, akkor a Bükkalja kőkultúrájának valamennyi emlékével találkozhatunk Cserépfaluban és környékén.

A község szélén a Berezdalja utcából egy táblával jelzett, emelkedő ösvényen jutunk fel a Kisamerikának nevezett barlanglakásokhoz. Útközben azért egy kicsit a növényzettel is megküzdöttem. A területen található elhagyott kőbányák meredek falai lehetőséget teremtettek arra, hogy a falu legszegényebb családjai ezekbe a falba barlangokat vájjanak, majd a kivájt követ eladják és a barlangba beköltözzenek. Azt sajnos nem tudjuk, hogy mikor kezdték meg a barlanglakások kialakítását, hivatalos feljegyzések erről nem születtek. Valamiféle támpontra csak a még a térségben élő és valamikor ott lakott személyek elmondásai alapján lehet következtetni. Ezekre támaszkodva a XIX. század második felére tehető a kialakítás időszaka. A Kisamerika gúnynév az 1929-1933-mas nagy gazdasági világválság alatt alakult ki a reformátusok hatására. A környékről sokan vándoroltak ki Amerikába, de a legszegényebbek csak a falu szélén a falba vájt lyukakig jutottak, így keletkezett Kisamerika.

A barlanglakásokban meglehetősen nyomorúságos körülmények közt laktak egészen az 1970-es évekig. Fehérvári István leírása alapján alakíthatunk ki képet a lakások berendezéséről, használatáról és az életmódról: „A lakás bútorainak egy részét általában maguk a lakók készítették, asztal, láda, karoslóca, szalmaszék, szalmadikó (ágy). Ez utóbbiak ülő, illetve fekvő részét zsupszalmával fonták be, innen az elnevezés. A tisztálkodás és a főzés igen nehézkes lehetett, hiszen kút nem volt a lakásoknál. A vizet a Váraljai utcán lévő közkútból hordták kannákban, vödrökben. Télen úgy spóroltak a tüzelővel, hogy amikor a tűz leégett, tehát nem füstölt, a kéményt kürtődugóval bedugták, így nem szökött el a meleg. Volt olyan lakás is, ahol nem volt kemence, hanem kint építettek kemencét. Ez szükséges volt a kenyérsütéshez minden háznál. Említésre méltó az itt élő emberek életmódjai is. Ők a legszegényebbek voltak a faluban. Summások, napszámosok, akik idénymunkával, napszámmal keresték kenyerüket. Nehéz munkát végeztek mind a férfiak, mind a nők. A nők úgy próbáltak segíteni a családon, hogy hóvirágot, ibolyát, sóskát, gombát szedtek, súrolóport készítettek a morzsalékos kőből és ezzel házaltak és a piacra hordták Mezőkövesdre. A férfiak szerszámnyeleket, vesszőseprűt készítettek, és ezzel pótolták ki a keresetüket. A megváltozott gazdasági helyzet lehetővé tette, hogy a barlanglakások tulajdonosai a faluban telket vásároljanak és fokozatosan kiköltözzenek a barlangokból.”