A Tihanyi-félszigeten, az Apáti-hegy lábánál fekvő, a tihanyi apátnak alárendelt hajdani Apáti település egyetlen ránk maradt emléke az apáti templom. A római korban a vidék nagy vízrendezési munkálatai Galerius császárhoz (305-311) kötődnek. A kutatások az ő idejéhez kötik a Várpalota és Öskü közötti Kikeri-tói kőgát –, a sopronkőhidai gátrendszer –, illetve a Sió-zsilip létrehozását. Ezért lehetséges, hogy Tihanynál is tevékenykedtek az ő idejében, vagyis ekkor Apáti település egy csatornán belül feküdt, melyet a császár ásatott és amely Tihanyból félszigetet csinált. Az 1211-es oklevél bizonyítja a meglétét az ároknak, 1416-os pereskedés is kapcsolódik hozzá, miszerint Apáti falu két részre oszlik: az egyik az árkon belüli (tehát a Tihany felé eső rész), míg a másik az árkon kívüli rész.

A középkori Tihany-Apátit a mai Tihany-Sajkodi elágazásnál lehet fellelni, a 71-es út kanyarulatánál. A falu korai fejlődése szorosan összefügg Tihany településtörténetével. Az 1211-es összeírásban még nem szerepel, kezdetben a település és a félsziget neve azonos lehetett. Ebben az oklevélben szerepel a település első említése, amikor II. András az Uros vagy Oros nevű tihanyi apát kérésére megújította I. András adományozó oklevelét. Egy 1267-es oklevél alapján valószínűleg újabb lakók telepedtek meg a területen, aminek következtében új falvak jöttek létre. Szükségessé vált egyfajta megkülönböztetés, így Tihany neve átment a monostorra és a környező lakott területre. A régi település, mely kizárólag csak a tihanyi apátnak adózott, villa Apátiként tűnik fel. Egy 1276-ban kelt oklevélben a királyi kancelláriától megkapta a királyi adószedők és a Zala megyei királyi ispánok bíráskodása alól való mentességet, így csak az apát és tisztjei, a nádor és az országbíró ítélkezhettek. 1327-ben Károly Róbert visszaadta az apátságnak Tihany várát és kilenc faluját, köztük Apátit is. Luxemburgi Zsigmond alatt ismét királyi birtok Tihany, ezért Apáti is. Végül 1393-ban került vissza az apátság birtokába.

A következő, egyben utolsó korszakban, mely 1393-1534-re tehető, ismét a tihanyi apát birtokolta az egész félszigetet. Itt ekkor már csak egyetlen településsel, Apátival lehet számolni. A tihanyi apátság birtokhatára azonban túlnyúlt a félsziget határát is jelképező árkon, és Aszófő felé folytatódott. Ezután következett a félsziget történetében az állandó katonai megszállás korszaka, egészen 1609-ig. Ez alatt pusztult el a középkori Apáti falu, valószínűleg 1534 körül. Területét elhagyták, miután a Veszprémet elfoglaló török csapatok 14 évig zaklatták a környékbeli falvakat, 1552-1566 között.

1647-ben kezdődött el Apáti falu utolsó „tündöklése”: Macripodari Jáczint atya Karacsics Mátyás tihanyi várkapitány tanácsára az 1647. május 13-án kelt szabadságlevelében megengedte, hogy következő, 1648-as évben, Szent-György naptól kezdődően Apáti újra felépüljön, de csak az árkon túli rész, mert a belső területek mind Tihanyhoz tartoztak. Ezután legalább 30 évig még fenn állt, de később a lakosok inkább fölhúzódhattak a monostor mellé, mert 1678-tól kezdve Apáti lakosokról több szó nem esik. A későbbi időkben, mint puszta és az apátság rétje szerepel.

A templom XII.-XIII. században épülhetett, román stílusban. Síkfödémes hajójú templom lehetett, egyenes szentélyzáródással, falai terméskőből készültek. Szentélye dongaboltozatos, északi falában egy fülkével, amit talán a szentségtartó miatt alakítottak ki, az itt található ablak félköríves. A templomhajó belmérete: 7,9x5,5m, a téraránya 1,44 a szentélyzáródás nélkül. Déli és keleti oldalán is látható egy-egy ablak. Nyugati oldalában a karzat gerendáinak fészke található.

A romokat a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság és a Pannonhalmi Szent Benedek Rend támogatásával óvták meg az enyészettől 1942-ben, ekkor kövezték le padlózatát. 1999-ben az OMVH tervei szerint közadakozásból az Apáti templomromot a Helyreállítási Alapítvány építette újjá. Napjainkban már miséknek és koncerteknek is otthont ad.