Régen volt már az Alföldi Kéktúrához kapcsolódó cikk, ezért most visszatérek ezekhez és előhúzok a képzeletbeli kalapból néhány érdekes nevezetességet, látnivalót. A túrát 2020-ban teljesítettük több részletben, és nagyon kellemes emlékeim fűződnek hozzá. Magyarországon belül is érezhető, hogy kis ország létére mennyire különbözőek a tájak, az emberek az egyes országrészekben. Tényleg szívesen gondolok vissza ezekre az időkre. Abban az évben a forró augusztus során 3 napot terveztünk túrázni. Pont az utolsó érintő- és pecsételőpont volt utunk során a Halápi-csárda, melynek romantizált története egy egykoron virágzó, mára azonban már letűnt világ és kor egyik utolsó mementójaként tárul fel előttünk.

A homokos puszták világában túrázva betekintést kaptunk a befüvesített és beerdősített homokdombok flórájába és faunájába. Debrecen határában több mesterséges tó mellett is elhaladtunk, mielőtt a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet területén fekvő Halápi Csárdához érkeztünk volna. Egyébként a túraútvonal a Ludas Csárdát is érinti, de annak már csak a helye van meg.

A Debrecen mellett fekvő, ma már annak városrészét képező Haláp, eredetileg Árpád-kori templommal is rendelkező falu volt. 1360 körül egy Debreceni nevű család volt a tulajdonosa. A török hódítás során a falu elnéptelenedett, majd 1854-ben Debrecen város megvásárolta a települést.

Zoltai Lajos írásaiból tudjuk, hogy a Debreceni Tanács 1731-ben egyszerre három pusztai kocsmát – pince csapszéket – állít: a mátai és az újvárosi útelágazásnál a Látóképit, a Derecske felé menő út mellett, a mikepércsi határ szélén a Barak István tőzsérét, míg a Szatmár felé utazók kényelmére a Halápit. A Halápi Csárda építésére engedélyt Oláh István, Diószeghy Sámuel főbíró veje kap, aki később ugyanúgy szenátor, mint a Látóképi csárdát építő Kiss Gáspár. A Halápi Csárdát – eredeti nevén Halápi vendégfogadót – a mai Vámospércsi úttal szinte megegyező nyomvonalú, régi forgalmas sóút és marhahajtó út mentén építették. Ez a fő közlekedési út Szatmárnémetit és Pestet kötötte össze. A bormérésre használandó ház, vagyis a pince építési költsége 20-25 rh. forint volt. A földpincét az 1770-es években, Domokos Márton főbírósága alatt téglából épült vendégfogadó váltotta fel.

Az első, téglából épült csárda és állás rajzát Köhler György 1839-ben készített új csárdaépületterve mellett találjuk, mint meglévő állapotot rögzítő tervet. Az egytraktusos téglaépület előtt négynyílású tornác állt, faoszlopokkal. A konyha-pitvartól balra a kamra nyílt, innen lejárat a pincébe, míg jobbra a borivóház, keskeny kamrakiegészítéssel. Ez az első épület kicsinek bizonyult, ezért új épületet emeltek népi klasszicista stílusban, Köhler György fent említett tervei alapján, Rachbauer Péter munkája által. Eredetileg nádfedeles tetőzete volt, de 1841-ben leégett és újjáépítésekor már cseréptetőt kapott. A bérlő ekkor Leitner Márton és felesége volt, a bérlet a csárdára és 6 hold szántó veteményesföldre szól.

Fénykorában nyüzsgő élet folyt a csárdában, a legenda szerint Petőfi Sándor és Kazinczy Ferenc is megfordult falai között, valamint a monda szerint Rózsa Sándor a fokosát verte be a gerendába, mielőtt leült inni. Az egyébként nem ritka vendég betyárok részére a pincéből a föld alatt 2 menekülő alagutat is kialakítottak. Az egyik 50 méter hosszú, és az erdőbe vezetett, a másik 150 méter hosszú, és a szomszédos tehenészetben vitt fel a felszínre. Manapság a pincében a levezető út bejárata be van falazva.

A csárdát a XX. század közepén államosították. A csárdát és a 4 kh 1499 négyszögöl földet 1949. november 3-án adja vissza a földhivatal illetékese a városnak, tanyaközpont kialakításához. A csárdában egy helyiséget elfoglalt a Felsőtiszai Sajt- és Vaj Nemzeti Vállalat. A halápi vadászcsárda a 80-as években a debreceni Új Élet Termelőszövetkezet tulajdonába került, és a Debreceni ÁFÉSZ bérlte. Kialakítottak benne egy boltot, egy takarmányboltot, tejcsarnokot, és az épület végében megmaradt a fogadó rész, mely inkább csak egyszerű kocsma volt már. A tejcsarnokból a környékbeli tanyákról összegyűjtött tejet szállították be Debrecenbe. Még ebben az időszakban is sűrűn látogatott hely volt a csárda a TSZ dolgozók, környékbeliek, utazók által. A rendszerváltáskor állítólag bagóért került Nagyné Fodor Jolán tulajdonába, aki tovább működtette a fogadót és a tejcsarnokot, de a bolt és a takarmánybolt bezárt. Később a tehenészetek módszeres ellehetetlenítése miatt a tejcsarnok is tönkrement. A fogadó még egy kis ideig működött gyér forgalommal, de a tanyák elnéptelenedése és a TSZ felbomlása miatt a környék kezdett elcsendesülni és elnéptelenedni. A tulajdonos végül bezárta a csárdát és meghirdette azt. A csárda és a mellette húzódó 1 ha földterület mintegy 35 millió forintért kelt el. Az új tulajdonosnak nagyratörő felújítási tervei voltak pályázati források bevonásával, de ezeken a pályázatokon csak a Hortobágyi- és a Kadarcsi Csárdák kaptak támogatást. Szász Sándor jelenlegi tulajdonos azonban egy 2023-ban megjelent cikk szerint tovább dolgozik a csárda felújításának ügyén.

A kéktúra bélyegzőt (AKPH_53) a csárda előtti információs táblán találjuk.