05.15 és 05.17 között, összesen 3 nap alatt körbetekertem a Balatont, az elvileg nehezebb verzióban, vagyis az óramutató járásával megegyező irányban. Borzasztó idő volt, végig szakadt az eső és viharos széllökések is tarkították a túrát. Ez persze nem szegte kedvemet, és a tó megkerülése mellett kisebb kitérőket is terveztem. A legtöbb ilyen kitérő meg is valósult, de volt amit a rossz idő miatt bánatomra kénytelen voltam kihagyni. Szigligetet elhagyva egy gyorsuló, lejtős szakasz következett, de ahelyett, hogy egyenesen továbbhaladtam volna, lefordultam jobbra egy széles úton, ami visszavezet a településre. Kb. 1 km tekerés után elértem célpontomat, az Avasi-Réhelyi templomromot, melyet Csonka-toronynak is hívnak. A fölötte fekvő rét neve régebben Ávorsai-rét volt, ennek átalakított alakja lehet a templom mai elnevezése.

A templom rómaiak által is lakott környékén, a történelmi, balatoni révhely – kikötő – közelében a kutatások szerint egy kisebb népesség feltehetően megérte a honfoglalás korát, majd a magyarságba beleolvadt és azokkal keveredve ugyanitt alapította meg az ősi Szigliget falut (más néven Réhelyt). Szigliget a XII. század elejéig a Zalai vár birtokai között említik. A település első írásos emléke 1121-ből származik egy oklevél révén. Ekkor már az Atyusz nemzetség a falu új birtokosa. A kis falu központja továbbra is a templom környékén volt. IV. Béla király egy 1260-ban kelt oklevéllel, a Balaton egyik szigetét /Szigligetet/ a pannonhalmi bencéseknek adja, hogy ott várat építsenek, ahol az ellenség támadása ellen a szegény nép menedéket találhat. Bizonyos jelek azonban arra mutatnak, hogy a templom már a bencések birtoklása előtt felépült. Az Árpád-kori falu helyén maradt templom tornyának szerkezeti és formai vizsgálata, az egregyi-, zánkai- és felsőörsi templomokkal való összehasonlítás arra engedte következtetni a kutatókat, hogy ezek a templomok a XII. század végén, a XIII. század első felében már álltak és feltehetően egy helyi műhely alkotásai. Tehát az egyenes szentélyzáródású templom építési idejét a XIII. század közepe tájára tehetjük, ekkor még torony nélkül, melyet a XIII. század végén építettek hozzá. A régészeti ásatások során fény derült rá, hogy a templom egy római épület alapjait és köveit felhasználva épült. Azt nem lehet tudni, hogy ezt a római kori épületet az Atyusz nemzetség idejében építették át vagy már a pannonhalmi bencések végezték el ezt a munkát.

A szigligeti vár felépítését és XIV. századi bővítését követően a kis falu fokozatosan elnéptelenedett, lakói a XIV-XV. század során a Várhegy alatt újonnan létrejövő, az erősséghez közelebb eső, ezért nagyobb biztonságot nyújtó Újfaluba költöztek át. Az „új” falu és a vár szoros kapcsolatával magyarázható az, hogy a régi, Árpád-kori falu kezd lassan visszafejlődni, és ezzel párhuzamosan a vár alatt, a mai község helyén egy új település alakul ki, melyet a XV. század elején Újfalunak hívnak.

A Mindenszentek tiszteletére szentelt templom hajójához keletről egy kápolnát/sekrestyét építettek a XIV. században, a XV. században pedig a szentélyhez egy ossariumot (csontházat) alakítottak ki.

Azonosítását egy 1420-ban írt határjárás alapján végezték. Ebben az olvasható, hogy egy határjeltől lefelé haladva az elhagyott faluba érünk, ahol még áll a Mindenszentek tiszteletére szentelt kőtemplom. Az említett határjeltől három nyíllövésnyire említik Újfalut, amely nem lehet más, mint a mai község őse. Az nem világos számomra, hogy az egyik tájékoztató táblán miért Újfalu templomaként említik, hiszen az ősi Szigliget területén épült, onnan költöztek Újfaluba a lakosok. Az egykori középkori Újfalu elnevezés az évszázadok múlásával és a falu stabilizálódásával kikopott a köznyelvből. Mivel a későbbi századokban a lakosság már nem költözött tovább, a vár alatti egykori Újfalu alakult át a mai, nádfedeles házairól ismert történelmi településrésszé, amelyet ma már Ófalu néven ismernek a látogatók.

1544 és 1550 között a török pusztításoknak is köszönhetően dőlt végleg romba, majd a törökök kiűzését követően sem állították helyre, köveit a házak építéséhez hordták el az emberek. Az 1958-1959-es régészeti feltárást Kozák Károly régész vezette, míg az állagmegóvási és helyreállítási munkákat Sedlmayr János és Koppány Tibor irányították.