Szeptemberben barátaimmal a Radnai-havasok és a Máramarosi-havasok (Csornahorai-havasok) területén és környékén töltöttünk 4 napot. Előbbi a Keleti-Kárpátok tagjaként Erdély, utóbbi az Északkeleti-Kárpátok részeként a történelmi Máramaros nevű tájegység területén fekszik, melynek déli területét klasszikusan ma már a Partium északi részéhez soroljuk, északi része pedig a mai Ukrajna területén terül el. Nevét napjainkban már csak Máramaros megye és annak néhány települése, illetve a néprajzi, kulturális hagyományok (pl. máramarosi népviselet) őrzik. A mai megye azonban jóval kisebb a történelmi tájegység területénél.

Az odafelé vezető úton a szokásokhoz híven megálltunk néhány nevezetességnél, kastélynál, várnál, templomnál, emlékhelynél. Békéscsabáról Kolozsvár irányába haladtunk, majd azt elhagyva és észak felé fordulva előbb Válaszúton a Bánffy-kastélynál, majd Bonchidán a Bánffy-várkastélynál töltöttünk el egy kis időt. Ezt követően egy olyan hely felé vettük az irányt, ami már régóta a bakancslistámon szerepelt. Ez pedig nem más, mint egy a magyar történelemhez szorosan kapcsolódó épület és személy történetét összefoglaló élmény.

Szamosújvár története:

Szamosújvár egy nagyjából 19.000 fős város Kolozs megyében, Erdélyben. A rómaiak idejében a mai város déli bejáratánál római castrum állott, feltételezett neve Congri. Maradványait a város kialakulásakor beépítették a házakba. Helyén a középkorban Gerla falu állt, melynek emlékét a város mai román neve őrzi. A település első okleveles említése 1291-ben történik Gerlahidaként. Alapítója valószínűleg az Ábránfy nemzetségből származó Gerla lehetett, akinek szűkebb hazámban, Békés vármegyében, a ma Békéscsaba részét képező, egykor önálló Gerla nevű falu volt az egyik birtoka. Az ekkor már erősséggel rendelkező falu a XIII. század második felében Bálványos várának tartozéka lett, és feltehetően ebben az időben építették a Szamoson átvezető hídját, amiről a Gerlahida nevet kapta. Ugyanis a dési sóút itt kelt át a Kis-Szamoson. Gerla többször is a Bánffy-család tulajdonába került, majd a király VII. János püspöknek, azaz Zrednai Vitéz Jánosnak, Mátyás király nevelőjének, a későbbi esztergomi érseknek, Vitéz Jánosnak adományozta.

A falu az új nevét a Martinuzzi Fráter György által 1540 körül építtetett várkastélyról kapta, aki itt tartotta kincseit. 1552-ben már Wyiwar néven említik. A falut az évszázadok során többször elpusztították. Később az erdélyi örmények legfontosabb központja, az örmény katolikus püspökség székhelye. Az örmények 1672-ben Apafi fejedelem hívására jelentek meg Erdélyben. Szamosújvár (Armenopolis) az örmények által a XVII. század végén létrehozott város, amely a régi római castrum és a Martinuzzi Fráter György által építtetett vár között terült el.

A vár története:

A XVI. század elején rommá lett ősi vár helyén helyén 1539 körül Szapolyai János király parancsára megkezdték Újbálványos várának felépítését a Bács vármegyéből származó Bánk Pál királyi várnagy vezetésével. Az építkezést Martinuzzi György folytatta és fejezte be 1542-ben Domenico de Bologna tervei alapján.

Martinuzzi 1551-ben történt meggyilkolása után I. Ferdinánd király 1552-ben a várat összes tartozékával együtt ecsedi Báthori András erdélyi vajdának adományozta. Báthori után 1553 májusában az I. Ferdinánd pártján álló Dobó István egri hős lett Erdély vajdája és Szamosújvár kapitánya. Azonban a Szapolyai pártján álló másik vajda, Kendi Ferenc 1556. november 26-án ostrommal foglalta el Szamosújvárt, Dobót börtönbe záratta, aki csak 1557. november 15-én tudott megszökni onnan.

A többször gazdát cserélt várat 1619 és 1652 között számos alkalommal átalakították Giovanni Landi, majd Agostino Serena vezetésével. Az 1670-ben készült, Priorato-féle térkép alaprajza szerint az olasz bástyákkal megerősített vár megközelítően négyszög alakú volt, amelyet 35-50 méter szélességben 2 méter mély vizesárok vett körül.

1717-ben III. Károly a szamosújvári uradalmat a vár kivételével a román görögkatolikus egyháznak adományozta. II. József 1786. október 20-i rendelete nyomán a várat Carcer Magni Principatus Transilvaniae néven börtönné alakították át, amely 1787. január 1-jén kezdte meg működését. 1857–1861 között egy háromemeletes új épülettel egészítették ki. 1913-tól kiskorúak javítóintézete vált belőle, majd a kommunista hatalomátvétel után a rendszer egyik leghírhedtebb politikai börtöneként működött, 1958 és 1964 között kizárólag politikai elítélteket őriztek itt. 1964 után a köztörvényes bűnözők börtöne lett. 1997-ben a volt politikai elítéltek egyesületének kezdeményezésére a börtönnek a kivégzések helyszínéül szolgáló cellájában múzeumot alakítottak ki. Mivel az épületegyüttesben ma is börtön működik, látogatása csak különleges engedéllyel lehetséges.

Rózsa Sándor:

A szamosújvári börtön egyik leghíresebb „lakója” Rózsa Sándor volt, akit 1873-ban a szegedi csillagból ide szállítottak át és aki 1878. november 22én itt lelte halálát.

Rózsa Sándor az egyik leghíresebb magyar betyár, romantikus, már-már nosztalgikus mondák főszereplője, de egyben a realitásokat nézve hírhedt és kegyetlen rablógyilkos volt. Anyja Kántor Erzsébet, apja Rózsa András volt, akit már gyerekkorában elveszített, hiszen egyes források szerint lólopásért felakasztották, más források szerint rablás közben Bácskán agyonütötték. Mindenesetre ez nagy hatással volt Sándor további életének alakulására.

Alig 23 évesen egy nem bizonyított váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá vált és „működése” során mintegy 60 bűnesetére derült fény és mintegy 30 embert ölt meg. 1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány amnesztiában részesítette, és 150 felfegyverezett lovassal szabadcsapatot alakíthatott. Szokatlan kinézetükkel és harcmodorukkal sikereket is arattak a szabadságharcban. Később azonban újfent kegyetlenkedni kezdtek, ezért feloszlatták őket.

A forradalom leverése után folytatta bujkáló, rabló életmódját. 1857-ben ismét elfogták, életfogytiglani fegyházra ítélték. A büntetést Kufstein várában kezdte letölteni, szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. 1868-ban kegyelmet kapott. Mivel korábbi életmódját újra folytatta, újra hajtóvadászat indult ellene. Végül Ráday Gedeon királyi biztos fogatta el 1869. január 12-én. A per során 1872-ben 21 rendbéli rablás, 9 lopás és 1 rendbéli gyilkosság miatt életfogytiglani fegyházra ítélték. Másodfokon ezt halálbüntetésre súlyosbították, de a Kúria ismét életfogytiglanira enyhítette.

1873. május 5-én került Szegedről Szamosújvárra, ahol az 1267. törzskönyvi számon tartották fogva. A börtönben eleinte szabóként foglalkoztatták, később a betegeskedése miatt harisnyakötés volt a munkája. Egészsége azonban tovább romlott, és 1878. november 22-én gümőkórban (Tbc) halt meg a szamosújvári fegyházban. Sírja ma is a börtön temetőjében található.