Előrebocsátom, hogy senkit nem akarok megbántani a mai napon, melynek fő üzenete azon szeretteinkre való emlékezés, akik már nem lehetnek közöttünk. A cikk célja csupán a különböző népcsoportok körében megtapasztalható, eltérő kulturális hagyományok bemutatása.

Szeptemberben barátaimmal a Radnai-havasok és a Máramarosi-havasok (Csornahorai-havasok) területén és környékén töltöttünk 4 napot. Előbbi a Keleti-Kárpátok tagjaként Erdély, utóbbi az Északkeleti-Kárpátok részeként a történelmi Máramaros nevű tájegység területén fekszik, melynek déli területét klasszikusan ma már a Partium északi részéhez soroljuk, északi része pedig a mai Ukrajna területén terül el. Nevét napjainkban már csak Máramaros megye és annak néhány települése, illetve a néprajzi, kulturális hagyományok (pl. máramarosi népviselet) őrzik. A mai megye azonban jóval kisebb a történelmi tájegység területénél.

Hazafelé megálltunk Szaploncán, ahol éppen a vasárnapi ortodox misére sikerült megérkeznünk. Tekintsünk el most történelmi sérelmeinktől – ha nehezen is megy –, és csak azt nézzük, hogy más népek, nemzetek milyen hagyományokkal rendelkeznek. Önmagában a mise nagy élmény volt, megannyi máramarosi népviseletbe öltözött személlyel. Itt megcsodáltuk a Szaplonca-körtvélyesi kolostort (Peri kolostor), melynek temploma Európa legmagasabb faépítménye a maga 78 méteres tornyával, és az UNESCO Világörökség része. A jó értelemben vett kulturális sokk után áthajtottunk a főút túloldalára, ahol a híres vidám temető és egy másik máramarosi fatemplom, Szűz Mária születésének temploma található.

A különleges fejfák Stan Ioan Pătraș fafaragó nevéhez fűződnek, aki 1935-től az 1977-ben bekövetkezett haláláig fiktív, sokszor csípős humorú, de mindig megbékélő, szép monológokat adott az elhunytak szájába, így vidám, vicces történetekben elmesélve az elhunyt halálának körülményeit. A tölgyfából faragott fejfákat ún. élénk szaploncai kék olajfestékkel festette le, és az elhunytak rajza is helyet kapott rajtuk, így már erről lehet következtetni az ott nyugvó ember foglalkozására, életére. Az archaizáló, sokszor a helyesírásra is fittyet hányó román szövegek pedig a helyi nyelvjárást is tükrözik.

A fejfákon humoros, tréfás versikék mutatják be az elhunyt egykori életét vagy a halál okát, de a szövegek mindig a megbocsájtás, a helyzettel történő megbékéléssel zárulnak. A sírfeliratok így elsőre morbidnak tűnhetnek, valójában nagyon értékesek: céljuk az, hogy megértessék, ha kikerülni nem is lehet a halált, legalább próbálja meg az ember kinevetni. Ez a hozzáállás talán némi vigaszt nyújt az elhunytak szeretteinek is. A sírfeliratok a XX. századi társadalmi struktúra és életszemlélet hű tükrei, melyek a folkloristák gazdag kutatási területévé váltak. Néhány fejfán magyar vezetéknevet olvashatunk, néhány szöveget magyarra is lefordítottak, és néhány fejfának magyar vonatkozása is van. Az egyik fejfán lévő rajz szerint a pásztort egy gonosz, bajuszos magyar gyilkolja le éppen. 😃

A mester halála után házát tanítványára, Dumitru Pop-Tincura hagyta, aki úgy döntött, hogy a házban fog élni, később pedig műhelyt és múzeumot alakított ki belőle. A tanítvány folytatta a hagyományokat, évente mintegy 10 új fejfát készít el a sírokból, így jelenleg összesen mintegy 800 található a temetőben. A fakeresztek régi fénye napjainkra kissé megkopott, így folyamatos restaurálási munkát végeznek rajtuk.